Prológus

2011.05.11.

Idegesen túrtam hajamba mindkét kezemmel. Nem bírtam tovább ezt hallgatni és már figyelni is képtelen voltam rá. 

- Ezt én nem hallgatom tovább! - indultam a szobám felé és magamra csaptam az ajtót.  Ágyamba vetődtem, majd magamhoz vettem egyiket az ágyamon heverő díszpárnák közül, és hosszasan üvöltöttem bele. 

Minden egyes alkalommal, hogy összeveszünk, ( ami mostanában elég gyakran előfordul ) az lesz a vége, hogy egyikünk bezárkózik valahova. Nem normális, hogy nem tudjuk normális ember módjára megbeszélni a dolgokat. Nem is értem, hogyan is gondoltuk ezt az egészet. Ő kiskorom óta a támaszom. A legjobb barátom. Ő volt a féltő és védelmező bátyám, aki megtanított, hogy higgyek még ha lehetetlennek tűnik és küzdjek még ha elérhetetlennek is tűnik a cél. Mikor kellett dühös volt, megszidott, ha kifordultam magamból, Ő rángatott vissza a földre és ezt soha az életben nem fogom elfelejteni. Lassan kezdek beletörődni abba, hogy ő igenis több mint a barátom. Többet jelent nekem mint bárki más ezen az egész kibaszott világon és ha akarja, ha nem én élete végéig zaklatni fogom. Most, hogy kockára tettük barátságunk és komoly kapcsolatba vagyunk minden második napot üvöltözéssel, veszekedéssel, civakodással és sértődésekkel töltünk. Elképesztően szeretem őt, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyunk biztosak az érzéseinkben. Ez a feltétlen szeretet nem biztos, hogy a szerelmet leplezi. Azt mondtuk megpróbáljuk és így is lett, de én most visszaszeretném kapni a barátomat, akit 3 éves koromban szomszédomként ismertem meg.

- Bejöhetek? - törte meg gondolataimat Tristan.

- Gyere. - ütögettem meg magam mellett az ágyat, ahova feszengve helyet is foglalt. Felültem mellé.

- Szóval... - sóhajtott színpadiasan. - Tudom azt mondtuk, hogy megpróbáljuk ezt a kapcsolat dolgot, de nem tudom te, hogy állsz ezzel, mert én napok óta csak azt látom, hogy folyton bántom és egyre jobban csak elvesztem...

- Az egyik legfontosabb embert az életemben. - vágtam bele mondatába, hogy tudja én is teljesen együtt érzek vele.

- Akkor. - kereste meg végre tekintetemet.

- Akkor... - húztam tovább, mivel fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom vagy tennem.

- Leszel az exem? - villantott felém egy halvány mosolyt barátom. Megforgattam szemeimet.

- Ez volt a legbénább szakítás amit valaha átéltem. - nevettem fel gúnyosan. 

- Hát azért az "SMS-be kidobom az első barátom" még mindig a lista tetején áll. - nézett rám vigyorogva.

- Ezzel örökké cukkolni fogsz igaz? 14 voltam, az istenért. - magyaráztam ki magam, de Tristan csak felnevetett. Őszintén mosolyodtam el, mert rájöttem, ennyi kellett ahhoz, hogy visszatérjünk a rendes kerékvágásba.

- Mit mosolyogsz hájfej? - dobott át abban a pillanatban a hátán és elindult velem kifele. Már meg sem lepődök az ilyen mozdulatain. Mikor ő 13 évesen létraként nőtt le engem kb. 20 cm-vel én megmaradtam 156 centiméter. A vicces az, hogy többet nem is fogok nőni. A nagymamámtól örököltem ezt a testalkatot.

- Na, akkor  most csinálhatsz nekem valami finom vacsorát. - tett le a konyhában. 

- Az idegeimre mész. - boxoltam a vállába, mire egy gyors mozdulattal fenekemre csapott. 

- Arra gondoltam most vacsorára is ehetnénk palacsintát. - ült le az asztalhoz és a terítő szélével kezdett játszadozni.

- Ki gondolta volna Tristan Evans vacsorára is palacsintát kér. Azta! Tristan reggelire palacsinta, ebédre palacsinta és vacsorára palacsinta. És ha napközbe megéhezel palacsinta. - vettem elő egy serpenyőt, majd gúnyos mosolyra húztam a számat.

- Miért baj ha szeretem a palacsintát? - rántotta meg vállát, majd arcára nevetséges arckifejezés ült ki.

- Ne vágj ilyen elkeseredett képet! - szedtem ki hűtőnkből a hozzávalókat. Mozdulataimat kerek szemekkel figyelte mint mindig. 

- Sziasztok! - hallottam meg lakótársunk hangját az ajtóból. Fekete gitártokjával a kezében jelent meg a konyhában, majd miután lepakolt, csatlakozott az éhes fiúhoz és asztalhoz ült. Minden péntek este ugyanakkor ér haza. Egy percet sem késik egyik nap se. Már három hete így megy. Ő nem csak a lakótársunk a barátunk is így jól tudom, hogy egy közeli klubba jár zenélni egy barátjával, de még egyszer se mutatott be neki. Végignéztem rajta és elgondolkodtatott az, hogyan is zenélhetnek. Mindig is érdekelt a zene. Különösebben nem értettem hozzá, de Tristan máig is eljár dobolni és James is gitározik a mindennapjaiban. Szeretem őt hallgatni. Jól játszik.

- A változatosság kedvéért palacsinta? - pillantott rám egy féloldalas mosollyal. Aprót bólintottam, majd visszatértem a sütögetéshez.

- Milyen volt a mai fellépés? - kérdeztem, de szemeimet a tűzhelynek szenteltem mindvégig. 

- Nem túl jó. Elterveztük a számainkat, gyakoroltunk, találtunk egy helyet ami közel van és játszhatunk ott akár csak fél órát, de játszhatunk viszont, nem fog beindulni a karrierünk attól, hogy kiállunk a színpadra 0 tapasztalattal mindkettőnk kezében egy gitárral és még egy mikrofonnal...ehhez csoda kellene. Szerezni kellene még egy pár tagot...Bár eddig nem gondolkodtunk ebbe most viszont végigbeszéltük a dolgokat. - hadarta végig. Lekapcsoltam a gázt, majd a fiúk elé raktam a tál palacsintát.

- Tristan lehetne a harmadik tag. - vetettem fel az egyáltalán nem végiggondolt ötletemet.

- Mivan? - kérdezett vissza teli szájjal a szőkeség. 

- Te tökéletesen tudsz dobolni nem? Miért is ne próbálnátok meg? - rántottam meg a vállam. Jamesen látszott, hogy nagyon elgondolkodott azon amit mondtam. Tekintetét Tristanre szegezte.

- Szerintem király lenne. - mondta végül egy széles mosollyal a száján.

- De nincs dobszerkóm és oké, hogy tudok, de nem vagyok egy profi vagy ilyesmi. - mondta ki őszintén. Ő nem lelkesedet annyira az ötletért mint James, de ellenére se volt ezt láttam rajta.

- A dobszerkót a hely tudja biztosítani. - vigyorgott, majd a telefonjában kezdett pötyögni valamit. Én szótlanul elhagytam a helységet, majd a nappaliba foglaltam helyet. Még a fél fülemmel hallottam halk szóváltásukat a konyhából.
- Megint összevesztetek vagy mi? - vonta kérdőre James.
- Erről szó sincs. Vagyis de, összevesztünk. - a gitáros fiú unott sóhajt engedett ki. - Viszont ezután a civakodás után végre beláttam, hogy nincs értelme ennek, mivel jelenleg ő a legfontosabb ember az életembe és mivel nem szeretném elveszteni... - tartott egy kis szünetet. Szavai szíven ütöttek, bár én is ugyanígy voltam ezzel. - Visszatértünk a régi Cherry és Tristan kapcsolatba. - nyomta meg az "és" szócskát.
Nem hallgatóztam tovább. Pokrócomba burkolóztam és bekapcsoltam a tv-t. Egy ideig kapcsolgattam a csatornák között, de aztán elnyomott az álom.