Chapter Five - High Hopes

Éreztük ezt, ezt az elképesztő vonzódást egymás iránt. Legalábbis én. - halkultam el, mire az ölébe kapott. Ekkor nyílt az ajtó...Connor jött be rajta. Braddel csak elhidegülten álltunk egymás mellett és bámultuk az épp most érkezett fiút.
- Hát ti? Mikor értetek haza? - kérdezte, de meg se várva a választ szobájába ment és bedőlt az ágyába. Nagy levegőt véve, Bradre pillantottam, aki szomorúan nézett maga elé.
- Mi a baj? - simítottam végig aggódva karján.
- Az amit csináltunk, de főként amit csináltam. Hátba támadtam a legjobb barátom. Elszedem a csaját aki a legfontosabb neki a világon, gyerek kora óta. Nyilvánosan leszólom. És leiszom magam a barátnőjével, aztán le is fekszem vele. Ki vagyok én? - ült le a földre pánikba esve. Azonnal átöleltem, de szemeimbe könnyek futottak, hiszen igaza volt és lassan szembe kellett néznem azzal, hogy mennyire szörnyű dolgot tettünk, bármennyire is élveztem. El se tudom dönteni, hogy megbántam-e vagy sem.
- Inkább most menjünk aludni. Még addig, míg jobb állapotba kerülünk ne kezdjük el ezt megvitatni, bármennyire is fáj... - mondtam, majd egy puszit nyomva arcára ott hagytam. Semmit nem tettem, csak bebújtam a takaró alá, majd pár elengedett könnycsepp után, elaludtam.

2011.06.12.

 Lassan nyitottam fel szemeimet. A napfény már elárasztotta a szobámat, bár semmi kellemeset nem éreztem. A fejem sajgott a hasam forgott. Azonnal kipattantam az ágyból, majd a magamhoz kaptam a kukámat, és hát kidobtam a rókát... Bár éreztem, hogy ezzel még nincs vége. A fizikai fájdalmakon kívül, minden egyes gondolatom, csak a tegnap estéről szólt. Valóban azt történt ami (?), mert akkor én vagyok a világ legszörnyűbb legjobb barátja és barátnője. Egyszerűen utáltam magam és azt amit tettünk még is annyira nagyon szerettem volna, ha Brad itt lenne velem újra. És persze Tristan, de ő egyszerűen csak...össze vagyok zavarodva. Annyira hülye vagyok. Hogy tehettem ezt? Szívtelen vagyok. Felhúztam egy melegítőt, majd belenéztem a tükörbe. Életembe nem néztem még ki ilyen siralmasul. Piros, kisírt szemek, karikás szem, sápadt arc a hajam egy nagy gubanc volt. Nem érdekelt semmi a nappaliba sétáltam, ami tele volt bőröndökkel. Istenem, csak ne az legyen amire gondolok.

- Tris... - szólítottam meg a most feltűnő, pakoló fiút, de nem válaszolt, csak rám pillantott és folytatta a dolgát. - Tristan kérlek mondj valamit! - könyörögtem neki, szakadozó hangon.

- Mit kéne mondanom a tegnap történtek után? Mit szeretnél hallani? Mit vársz tőlem? - állt meg, végre.

- Amit gondolsz, amit szeretnél, hogy mi történt most és mi lesz! - törölgettem szemeimet.

Mit gondolok? Azt gondolom, hogy a fiú, akire azt hittem a legjobb barátom, ezt tette velem és a lány aki a barátnőm és gyerek korunk óta mellettem állt vele tartott. Mit szeretnék? Azt szeretném, hogy végre elhúzhassak innen, mert elegem van Bradből, ebből a drámából, amit csináltatok velem és belőled is. - emelte fel hangját.

- Kérlek ne menj el! Miattad vagyok itt és tudom, hogy szörnyű ez az egész, de fontos vagy nekem. Kérlek maradj itt! Nem szeretnélek elveszíteni! - mentem utána, de nem ért semmit. Vállára kapta táskáját, majd kiment az ajtón. Ekkor erőteljesen tört ki belőlem a sírás.

- De Tristan... - csuklott el hangom. 

- Még valami? - fordult vissza.

- Tristan... én szeretlek. - nyögtem ki, mire arcizmai ellazultak egy percre, de nem sokáig tartott.

- Erre talán tegnap is gondolhattál volna. - mondta, majd tovább ment. - És talán ha hinnék is még bármelyik szavadnak is addig ne mondj ilyet, amíg Brad pólójában vagy. - majd elfordult a kapu mellett. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd futni kezdtem. Nem tudom, hova csak futottam. Könnyeim patakzottak arcomon és még soha életemben nem voltam ennyire összezavarodva.

 

Egy padra ültem, ahol egy embert se láttam. Még mindig zokogtam képtelen voltam abbahagyni. Egy idő után lépteket hallottam magam mögül. Fogalmam sincs ki volt, de letörölgettem a könnyeimet, melyek helyére azonnal újak folytak, így feladtam. James lépett elém. Szipogtam párat, próbáltam nem sírni. Nem szólt, csak leült mellém, majd magához húzott. Ekkor újra felzokogtam. Fejemet vállába fúrtam és engedtem, hogy kifolyjanak könnyeim.
- Menjünk vissza a házba. Ha szeretnéd hazamehetünk, amint bepakoltál. - ajánlotta fel, mire aprót bólintottam, bár nem tudom mennyivel lesz jobb Tristannel. James felállt. Gyenge és erőtlen voltam, felsóhajtottam, majd kezeimbe temettem arcomat. Ekkor James felemelt, majd karjaiba kezdett cipelni. Karjaimmal nyakába kapaszkodtam, majd összeszorítottam szemeimet míg vissza nem értünk. Blépett az ajtón, velem együtt. Bradék a kanapén ültek. Fél szememmel rá pillantottam. Aggódó arccal fürkészett, de képtelen lettem volna még vele is beszélni erről vagy bármiről. Persze nyúzott volt és szívesen átöleltem volna, de egyáltalán ne volt jó ötlet és mint bebizonyosodott, nem szabad eleget tennem a vágyaimnak. James az ágyamba rakott, majd egy apró puszit nyomott homlokomra.
- Pihenj egy kicsit még. Biztosan jobban leszel. - mosolyodott el.
- Köszönöm. - erőltettem én is egy halvány mosolyt arcomra, ami azonnal el is tűnt. Párnámba fúrtam fejemet, de nem tudtam elaludni, akármennyire is próbálkoztam. Felálltam, majd a fürdőszobába vettem az irányt. Megmostam az arcom, a fogaimat (jó alaposan), a hajamat és persze le is zuhanyoztam. Egy apró fokkal éreztem csak jobban magam. Fizikailag persze, de belülről emésztett a lelkiismeretem. Összepakoltam a ruháimat, majd a nappaliba vittem bőröndöm és fülembe dugva fülesem, leültem a kanapéra. Brad karikás szemmel sétált be, majd mikor megpillantott megállt és fürkészni kezdett engem. Aggódó tekintetével mérte végig arcomat. Én is őt néztem. Olyan " Hogyan tehettünk ilyet? " arccal néztük egymást, majd feszülten ült le mellém. Nem húztam ki a fülest. Nem volt rá szükség. Úgy sem lett volna képes egyikünk se a másikhoz szólni. Csak ülni és érezni mit érez a másik, mert erre volt csupán most szükségünk.
Most James hozta táskáját, majd megállt. Rám nézett. Azt várva, húzzam ki magam a zenéből és figyeljek rá. Így is tettem.
- Láttam, hogy kész vagy. Indulhatnánk? - kérdezte. Bólintottam.
- Brad és Connor nem jönnek? - kérdeztem halkan.
- Nem. Ők maradnak még és talán jó is lesz így. Majd taxiznak. - mondta, majd felkapta az én bőröndöm is és kisétált a kocsijához. Én lassan feltápászkodtam, majd Bradleyvel utoljára egymásba mélyesztettük tekintetünk. Féloldalas mosoly kezdődött ajkaimon, de hamar letöröltem, majd megráztam a fejem és James után siettem. Beültem a kocsiba, bedugtam a fülhallgatóm és vártam, hogy induljunk.

 2011.06.15.

Már 3. napja itthon vagyunk, de Tristannek semmi nyoma. A hívásaimra és üzeneteimre nem válaszol, bár ez nem lepett meg. Nem tudom hol lehet. James persze tudja. Rendszeresen járkál hozzá és megérteném, ha ő se akarna hozzám szólni, de nem így tesz. próbál segíteni. Nekem is. Nem is tudom, mikor voltam legutoljára, levegőn...

Ajtó csapódást hallottam. Vártam, hogy James köszönjön, ahogy szokta, de nem tette, így kérdőre vontam.

- James? - kiáltottam ki, de semmi válasz. Még egy ajtó csapódás, de ez már a lakáson belül. Felálltam, majd kisétáltam az ajtón. James szobája üres volt. Ekkor vettem észre, hogy Tristan szobája viszont, csukva volt. Gyors léptekkel sétáltam elé, majd benyitottam. Mikor megláttam, egész testem megremegett. Akaratlanul is elvigyorodtam és próbáltam türtőztetni magam, de a testem erősebb volt így felé futva karjaiba vetettem magam.

 Ő csak állt ott. Nem viszonozta. Nem mozdult. De nem érdekelt csak az, hogy végre itt van.

- Annyira nagyon hiányoztál. - mondtam remegő hangon, mikor elengedtem. Ágyán egy nyitott táska volt. Nem mondott semmit, de nem láttam idegesnek. Persze boldognak se, se semmi pozitív érzelem nem jelent meg rajta, de ideges nem volt már legalább. Pakolászott. A táskájába vágott minden ott maradt ruhadarabját (ami már alig volt) és más holmijait. Pánikba estem. Tehát nem szándékozik itt maradni. Csupán befutott ezekért a cuccokért?

- Elmész? - kérdeztem félének az ágyára ülve.

- Miért maradnék? - nézett rám. Hangja csalódott volt és szomorú. Megértettem, hogy elmegy, de nem akartam elfogadni.

- Kérlek ne. Szükségem van rád. Legyél itt velem! - kérleltem, nagyokat nyelve. 

- Nekem is lett volna rád szükségem. Én is szerettem volna, hogy ott legyél velem akkor és ott, hogy kiállj mellettem, de nem húzom fel magam és nem fogok ezen vitázni most. - sóhajtott. Valóban nem húzta fel magát, de nem így képzeltem ezt az egészet. őt tényleg nem érdekli már mi történt? Nem akarja megbeszélni? Nem akar meghallgatni? Nem akarom, hogy elmenjen és mikor azt hittem vége és elveszítem...az a fájdalom mélyen hasított belém. És akármennyire is fájt és fáj beismernem, szeretem őt. Azt hiszem, hogy én tényleg, valóban szerelmes vagyok belé. Nem hagyhatom elmenni. Éreztem, ahogyan arcomon végig folyik egy hideg könnycsepp.

- Szeretlek. - suttogtam, megismételve a pár napja mondott szót, majd szemeimet felvezettem arcára. Megállt a pakolással, majd halvány mosollyal végigsimított arcomon. Illata megcsapta orromat és érintése jobban esett, mint eddig valaha.

- Tudom. - felelte egyszerűen, majd lesütötte szemeit. - De őt egy kicsivel még annál is jobban. - mondtam, mintha feladta, volna és mintha ez a kijelentés biztosan tudná, hogy igaz. Mintha beletörődött volna a saját fejében született ténybe. Nem mondtam semmit, csak karjaiba vetettem magam és felsírtam. Ekkor már ő is körém fonta karjait.

- Nem Tristan. - ráztam a fejem. - Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. - vallottam be.

- Tudom. Látom. - támasztotta meg állát a fejemen. Összerezzentem egy kicsit.

- Mi lesz most? Itt hagysz? Meddig? Hová mész? - szorítottam magamhoz a pólójánál fogva.

- Egy barátomnál leszek. Nem tudom meddig. Gondolkodnom kell. Nagyon sokat. Csak úgy mint te, én is össze vagyok zavarodva. Nem tudom mit kéne tennem. Egyszerűen elmondhatatlanul csalódott vagyok. Képtelen vagyok bízni és hinni is. - túrt hajába, majd felállt és táskáját vállára csapva, ott hagyott.